A hadműveleti megtévesztés - II. rész

TÖRTÉNELMI PÉLDÁK ÉS TANULSÁGOK

    Az olvasó velem együtt felteheti azt a kérdést, hogy mikor is bizonyult az előzetes feltevés (elgondolás) döntőnek? Szerintem erre tömegesen vannak jellegzetes esetek a hadtörténelem példatárában. Én azonban kiválasztottam négy, általam a legtanulságosabbnak tartott esetet. Persze lehetne többet és talán másokat is. De a problémakörhöz, ahogy mondják, kellemes „csemegéket” kerestem és tálalok fel a kedves érdeklődőknek.
    Az első példa a brit hadjárat Palesztinában, 1917-1918-ban. A második esetünket az 1944-es Leyte-öböli csata elemzése szolgáltatja. Példatárunkból a harmadik, és a világtörténelemben egyedülálló esetet az 1944-es Normandiai partraszállás analizálása teszi szemléletessé. És esetünkben a negyedik az 1945-ös berlini támadó hadművelet, amely betetőzte a szovjet csapatok hosszú menetelését.
    A fentiek alapján a következőkben ezeket az emberiség történelmére kiható és sajátos eseményeket veszem górcső alá, természetesen a vizsgált témakörök szempontjából.


BRIT HADJÁRAT PALESZTINÁBAN
(1917-1918)

Sir Allenby

    Egyes angolszász vélemények szerint az első korszerű felfogású parancsnok, aki a maga sajátos angol katonai felfogása alapján integrálta a nagyszabású megtévesztési terveket a hadműveleti tevékenységi elképzelésekkel, nem más, mint Sir Edmunt Henry Allenby tábornok, a Szövetséges Egyiptomi Expedíciós Erő (Allied Egyptian Expeditinary Force, EEF) parancsnoka volt.
    A Franciaországban kialakult patthelyzetet követően Sir Allenby tábornok egy szabadon kigondolt megtévesztő hadműveletet indított azzal a céllal, hogy fokozza csapatainak harci erejét, megzavarja az ellenség vezetését, különösen a támadás időpontja, a csapatok elhelyezkedése, iránya és esetleges módszere tekintetében.
    Sir Allenby tábornok megtévesztési technikája magában foglalta a csapatok összpontosításait, a félrevezető rádióforgalmazásokat és a „fortélyos” harcrend felbomlásait. Vagyis az 1917. évi palesztinai hadjárat során Allenby tábornok megtévesztési manőverének célja az volt, hogy megerősítse a törökökben azt a hiedelmet, hogy a Szövetséges Egyiptomi Expedíciós Erő a gázai irányból tervezi a támadás megindítását és ezt a támadást ettől a várostól egy kétéltű partraszállási hadművelettel fogják támogatni. Ezt követően számos ehhez hasonló megtévesztési technikát alkalmazva az 1918. áprilisi hadjárat során Allenby tábornok újra igazolta, hogy a Szövetséges Egyiptomi Expedíciós Erő parancsnokaként alaposan ismerte a török-német gondolkozásmódot és annak megfelelően alakította ki a megtévesztési terveit, az ellenség előzetes feltételezéseire (elgondolására) építve azokat. Szerintem Allenby tábornok a figyelmét arra összpontosította, hogy az ellenség szerint a szövetségesek támadása Madeb vagy Amman irányában fog megindulni, miközben mindent megtett annak érdekében, hogy „látszólagosan” megerősítse az ellenség ilyen alapú feltételezését.
    Allenby tábornok figyelmét az alapvető színlelés elérésére összpontosította. Az ellenség úgy vélekedett, hogy a támadás Madeba vagy Amman irányában indul majd meg, ezért minden lehetséges intézkedést megtett annak érdekében, hogy megerősítse az ellenségét az ilyen irányú feltételezésében.
    Allenby tábornok ragyogóan sikeres volt mind a két hadjárat folyamán. Késői értékelésem szerint a sikereit főleg azzal érte el, hogy felismerte a megtévesztés fontosságát, amely szerintem erőfokozó tényező. Ennek az erőfokozó tényezőnek a felismerése nagyban hozzásegíthet bennünket a küldetés sikerének megértéséhez.


LEYTE-ÖBÖL (1944)

    Megítélésem alapján az 1944-es Leyte-öbölből merített példám kiválóan alkalmas az ún. előrevetítés (előfeltevés) veszélyének illusztrálására akkor, ha a hadműveleti parancsnok és a törzse elviseli ezen a téren meglehetősen sok kihatással kísérő kudarcokat.
William Halsey (    William Halsey („Bull”) admirális és törzse valójában két igen jelentékeny tételt vetített előre a japán ellenségre vonatkozólag. Az első alapján azt, hogy nincs olyan amerikai haditengerészeti parancsnok, aki megengedné magának, hogy saját erői a saját légierő oltalmazó ernyőjén túlra elkalandozzanak egy ellenséges flotta elleni beavatkozás céljából, ha az ellenség erős légierővel rendelkezik. Az admirális a tételt a Leyte-öbölbeni csatával kapcsolatosan a japánokra történő vetítésével érzékelteti. Ugyanis a korabeli dokumentum nem elhanyagolható szempontokat helyez a kérdés fókuszába. Az 1944. október 15-ei Dél-nyugat Csendes-óceáni Felderítő Jelentés az alábbiakat tartalmazta: „Ami a japán haditengerészeti erőket illeti, jóllehet várhatóan jelentős erőkkel mozoghatnak majd a honi (mai értelemben belbiztonsági) és a környező vizek védett térségében, kétséges, hogy a szárazföldi telepítésű repülőgépek védőernyőjén túlra merészkednének a hadműveletek végrehajtása céljából”.
    Azután a Pearl-harbouri amerikai katasztrófa után az Amerikai Egyesült Államok haditengerészeti doktrínája elmozdult az erős, ágyús fedezést biztosító felszíni hajós harcmodorról a repülőgép-anyahajók irányába. Akkor váltak a repülőgépanyahajók a haditengerészeti (tengeri és óceáni) hadviselés döntő eszközévé, és ez azt eredményezte, hogy az amerikai fő erőkifejtést az összecsapások során a repülőgépanyahajó fedélzeti repülőeszközöknek kell végrehajtaniuk. Ugyanis Halsey és törzse meglátása szerint az ellenség is így fog tenni, annál is inkább, mert a Midway utáni súlyos japán veszteségek a jól kiképzett haditengerészeti pilóták soraiban erre késztetik őket. Ebben az időben az ellenséges repülőgép-anyahajók jelentették a legfőbb veszélyt bármely hajókkal és a kisegítő hajókkal vívott hadműveletekben.
    Szeretném itt is kihangsúlyozni és elfogadtatni azt a vélekedésemet, hogy az 1918-as esztendő után sem a magyar katonatiszt, sem az állampolgár nem láthatta teljes bizonyossággal a tengeri és óceáni közlekedés meghatározó és mindenre kiható előnyeit, úgy, ahogy azt Alfred Thajer Mahan megítélte. Javaslatát az USA vezetése elfogadta és létrehozta a világ legerősebb haditengerészeti erőit.
J. Oszawa altengernagy    Ezért itt és most a „hadicselek” tanulságainak kifejtésekor szeretnék emlékeztetni arra, hogy a japánok megtévesztési terve kifejezetten erre az amerikai előzetes feltételezésre (vélekedésre) épült. Ugyanis J. Oszawa altengernagy repülőgép-anyahajó ereje, amely gyakorlatilag meg volt fosztva az előző csaták során az elvesztett repülőgépek és elesettek miatt ezen erejétől, csalétekként tevékenykedhetett azzal a céllal, hogy elcsalogassa az amerikai repülőgépanyahajókat a Leyte-i inváziós flottától. Amikor az inváziós flotta védőernyő, azaz fedezés nélkül maradt, a japánok fő ereje, amelyet két felszíni hadihajókból – de nem repülőgép-anyahajókból – álló harccsoport képezett, azt a feladatot kapta, hogy hajtson végre csapást az amerikaiakra és semmisítse meg erőiket hagyományos felszíni akcióval. A történelem azt tanúsítja, hogy Halsey túl hamar és korán áldozatul esett J. Oszawa altengernagy csalétkének. E tévedés súlyos következményeit csupán az enyhítette valamelyest, hogy a japán felszíni hajók parancsnoka mindenáron úgy akarta a támadásukat irányítani, hogy azzal áttörjék az amerikai rombolók és „jeep” hordozók keskeny sávját és annak révén elérjék a könnyen sebezhető szállítóhajókat.


A NORMANDIAI PARTRASZÁLLÁS

    A már alaposan kielemzett előzetes feltételezésnek (vélekedésnek) a hadműveletekben játszott egyik legjobban dokumentált és megörökített példáját és szerepét mutatja az, hogy az 1944-es esztendőben a Franciaországban végrehajtott erőszakos partraszállás előtt milyen eredményeket hoztak a Szövetségeseknek a megtévesztéssel kapcsolatos erőfeszítések. Ugyanis az európai nyugati hadszíntéren maguk a németek vetették el a szövetséges sikerek magvait 1943-ban és 1944 elején, amikor ezekben a háborús esztendőkben a német vezetés koncentrált erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megtudja, hol és merre következik majd be a Szövetségesek fő erőkifejtése, vagyis hol lesz a csapások főiránya. A németek fáradhatatlanul elemeztek úgy a lehetséges partraszállás valószínűségével, mint annak valószínűségét kizáró és megerősítő tényezőkkel kapcsolatos valamennyi elemet. A német elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy az ellenség Pas de Calais térségében tervezi a partraszállást végrehajtani. Már nem voltak tekintettel arra, hogy esetleg félreértelmezték az arra utaló tényezőket, hogy széles sávban és más szektorokban történhetnek a partraszállások. Történt ez annak ellenére, hogy a folyamatos eshetőségek logikailag helyesnek tűntek, és azok alapos tanulmányozás eredményeként körvonalazódtak, mindazonáltal ezek magukban hordozták a németek önigazoló meggyőződését. Talán a magyar katonai körökben alig, vagy nem is nagyon ismert az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok a II. világháborúban folyamatosan működtette az ULTRA-t, azaz a titkos kód-megfejtő rendszert és más felderítő forrásokat. A Szövetségesek jól ismerték a német hadvezetés következtetéseit e tekintetben.
    Kutatásom folyamán megállapítottam azt is, hogy a Szövetségesek a FORTITUDE SOUTH – magyarul Kitartás/Dél – kódnév alatt végrehajtott szüntelen megtévesztési erőkifejtése azzal a céllal folyt, hogy erősítsék a német vezetés ilyen feltételezéseit. A stratégiai megtévesztés érdekében gumi járműveket, repülőgépeket és más helyváltoztató eszközöket tömegméretekben alkalmaztak. Úgy nézett ki, hogy a szövetségesek létrehoztak egy fantom szárazföldi csapatcsoportosítást, az 1. USA Hadseregcsoportot. Ez volt az ún. FUSAG, First US Army Group, amelynek élére – a németek szerint – a legjobb amerikai tábornokot állították, nevezetesen George S. Patton altábornagyot. 1944-ben, amikor Normandiában elkezdődtek a tényleges partraszállások, a szövetséges erők meglehetősen nagy intenzitással folytatták a rádió hírváltásokat az 1. USA Hadseregcsoporttal, ezekkel szinte megerősítették a németeknek a saját maguk által előzetesen feltételezett azon meggyőződését, hogy a normandiai partraszállások csupán csak színlelések, amelyeknek az a célja, hogy a német hadvezetés stratégiai tartalékait elmozgassák Pas de Calais térségéből, ahol az 1. USA Hadseregcsoport napokon keresztül szállítja majd partra csapatait. Ez esetben is kimondom azt, hogy a német vezetés a színlelt jelzéseknek és szándékoknak hitt, ahelyett, hogy a felderítési adatokra támaszkodott volna. Mégpedig azokra, amelyek azt mutatták volna nekik, hogy csak Normandia az egyetlen lehetséges partraszállási hely, illetve térség. Így a logikailag helyesnek tűnő eshetőség a német összeomláshoz kövezte ki a Szövetségesek hadi útjait.


A BERLINI HADMŰVELET

    Ez esetben a hadműveletet érintően két dolgot tartok fontosnak kiemelni. Az egyik szerint a szovjet hadvezetés a berlini hadműveleti terv kialakítása folyamán számításba vette a szövetséges expedíciós erők hadműveleteit és a Németország központi körzeteiben kialakult helyzetet. A támadó feladatok végrehajtására az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Frontok csapatai készülődtek, csak az arcvonal keskeny szakaszán mintegy 68 lövészhadosztály, 3155 harckocsi és rohamlöveg került bevetésre.
    A berlini ostrom során az 1. Ukrán Front a küstrini hídfőből négy összfegyvernemi és két harckocsi hadsereggel támadott, a front második lépcsője – a 3. hadsereg – ugyancsak a főirányban került alkalmazásra. Az 1. Ukrán Front a sávmódosítás után a harckocsihadseregeket a déli irányból fordította Berlin felé. Ez az előre eltervezett hadműveleti meglepetés váratlanul a véghelyzet elé állította a német vezetést. A másik tanulságos észrevételem, hogy a tüzérségi előkészítés során 140 darab, kétszáz méterenként elhelyezett légvédelmi fényszórót kapcsoltak be. A mintegy 100 milliárd gyertyafény kigyulladása és világítása szinte elvakította a védekező német katonákat és a roham sikeressé vált. A támadó frontok hadműveletei – beleértve az 1. Belorusz Frontot is – és azok lefolyásai a szakemberek előtt jól ismertek úgy nyugaton, mint keleten.


A LEENDŐ XXI. SZÁZADI HÁBORÚK MEGVÍVÁSA

    Az Öböl-háborúval, majd a Jugoszlávia és az Afganisztán elleni háborúkkal lezárult egy korszak, az ipari háborúk korszaka.
    Miután mindhárom hadművelet politikai, katonai és más terheinek és áldozatainak zömét az Amerikai Egyesült Államok viselte, két kérdést célszerű felvetnünk. Az egyik szerint a politika fő felelőssége a koalíció létrehozásában és biztosításában kiemelkedő. Amásik pedig az, hogy a lehető legkorszerűbb légierővel és ad hoc szövetséggel rendelkezők hozzáférjenek a megtámadott ország légteréhez. Az amerikai és az európai tagállamok fegyveres erői interoperabilitásának közelítésével és újra strukturálásával, valamint a katonai költségek ésszerű emelésével növekedhetnek a katonai erők bevetési, telepítési és megóvási lehetőségei.
    George W. Bush amerikai elnök a West Point Katonai Akadémián megtartott előadásában kihirdette az Amerikai Egyesült Államok „megelőző csapás stratégiáját”. Ugyanis ezután az USA az ellenséghez fogja vinni a háborút, elsősorban a nemzetközi terrorizmus, másodsorban pedig a vegyi-, biológiai-, radiológiai- és nukleáris fegyverek elterjedése okán és ürügyén.
    A XXI. század manőverező és nagy találati pontosságú hadviselésében, ahol a negyedik generációs fegyvereket a XXI. századi informatikával ötvözik, a hadműveleti megtévesztés újra kitüntetett szerephez fog jutni. Példaként az Irak elleni koalícióban mintegy kilencven ország gyülekezik és ajánlja fel hozzájárulását.
    Ebben a küzdelemben kijelölt a Magyar Köztársaság és a Magyar Honvédség mozgástere.

Dr. Csabai György CSs