Bak Antal

A magyar katonai térképészet 80 éve

Napjaink gyors változásai közepette, amikor intézményeket számolnak fel és hoznak létre, szinte észrevétlen maradhat egy olyan speciális katonai szervezet megszûnése, átalakulása, mint a Térképészeti Intézet. A haderõreform többek között a szervezetek mennyiségi csökkentésével együtt kíván – úgymond – jobb kvalitású, hatékonyabb hadsereget létrehozni. Az intézet megszüntetése azonban nem sorolható ebbe a (mennyiségi) kategóriába, hiszen itt nem több szervezetbõl lett kevesebb, hanem a honvédség egyetlen – a katonai(!) térképészetre specializálódott – szervezete szûnt meg. A szerzõ, aki négy évtizeden át a szakma mestere volt, nem kis nosztalgiával állít emléket az 1919-ben megszületett és az ezredfordulón megszûnt térképészeti intézménynek.


Itt és most nem kívánok polémiákba bocsátkozni arról, hogy a jövõ korszerû Magyar Honvédéségre és a NATO-tagság térképészeti feladatai szempontjából milyen következményekkel jár, akár pro, akár kontra az intézet megszûntetése. A következõ évek történései erre minden bizonnyal választ fognak adni.

Tisztában vagyok azzal, hogy a rendszerváltás, a haderõ jellegének, feladatainak változásai, a NATO katonai szövetségi rendszerbe tagozódásunk, a kor tudományos, technikai és informatikai fejlõdése nem hagyható válasz nélkül az MH egyetlen szervezeténél, így a katonai térképészet területén sem. Kétségeim döntõen abból erednek, hogy amíg a honvédség szervezeti, technikai fejlesztése nem tisztázódott egzakt módon, addig tág – ha nem bizonytalan – keretbe lehet csak megfogalmazni, hogy milyen katonai térképészetre lenne szükség.

Úgy gondoljuk azonban, hogy ez a történelmi cezura – az MH és a magyar térképészet legpatinásabb (80 év!) intézményének megszûnése – megkívánja a történelmi visszaemlékezést, méltatást. Indokolt ez még akkor is, ha tudjuk, hogy több(!) – részben katonai – szervezetben lesz folytatása a katonai térképészetnek, ám az, amit ez az egyetlen intézet több mint nyolcvan éven át betöltött a hadseregben és a magyar térképészetben, az egyszer és mindenkorra véget ért. „Nem temetni jöttünk mégsem…”, hanem úgymond „szembesíteni” a jelenkort és a jövõt az elmúlt nyolcvan év maradandó értékeivel. Az emlékezéssel a feledés homályából szeretnénk kiemelni mindazokat a tényeket, mûveket, amelyekkel megalapozta a katonai-topográfiai térképezés, szélesebb értelemben a magyar térképezés máig tartó és jövõbe vezetõ folyamatát.

Az elmúlt nyolcvan év országunk történelmében a múló idõ rövid íve csupán. Voltak azonban olyan évek, évtizedek, amelyek rövidségük ellenére történelmi jelentõséggel bírtak. A legutóbbi nyolc évtized nem is egy, de több ilyen fordulatot hozott: az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásától a második világháborúig, az 56-os magyar forradalmon át a rendszerváltásig.

Ebben a viharos történelmi idõszakban született meg a magyar (katonai) térképészet intézménye (1919. febr.) és maradt fenn az ezredfordulóig, jelen korig. Létezésének, mûködésének folyamatát nem a politikai hatalom kénye-kedvébõl, hanem a hadsereg(ek) (és a társadalom) mindenkori igényeinek megbízható teljesítésébõl, illetve ezen túl az ország egyetemes térképkultúrájáért végzett munkáiból vezethetjük le. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az elmúlt évtizedek különbözõ politikai elkötelezettségû(?) hadseregeinek is szükségük volt a katonai térképészet intézményes szervezetére. A megbízható, pontos térkép univerzális szükséglet volt és maradt minden korszakban, lett légyen bármilyen politikai berendezkedés is az országban. A matematika és a geometria – amelyek a térkép „lelkét” adják – politikamentes volt és maradt már csak egzaktságukból eredõen is, mert ezeket a fogalmakat nem lehet önkényesen interpretálni. Az alkalmazások, úgymond, gyakorlati hasznát csak az ember intellektuális teljesítménye befolyásolta.

A térképészet racionális alapja, a maga állandóságával – bár óvakodunk hatását túlértékelni – adott módot és lehetõséget az alkotó ember számára a politikától mentesen megvalósítani a térképmûveket. Sajnálatos módon a politika esetenként méltatlan feladat végzésére is rákényszerítette a katonai térképészetet. Ez a körülmény azonban ugyanúgy nem kompromittálhatja annak szakmai-tudományos értékeit, ahogyan egyéb – a katonai alkalmazás körébe vont – találmányok sem az azokat megoldó tudósokat, szakembereket.

A magyar katonai térképészet történelmi elõzményei a távoli múltra nyúlnak vissza. Honfoglaló eleink nem térkép alapján „találták” ugyan meg a Kárpát-medencét, ám az a földrajzi tájékozottság, amire szükségük volt mindehhez, elõbb vagy utóbb „írásos” formában is testet kellett öltsön. A késõbbi századokban (is) a hadviselés számára volt egyre inkább fontos a mind nagyobb földrajzi kiterjedésû területek ismerete.

A „térkép” akár szóban elmondható tapasztalatként, akár „írásos formában” a hadi cselekmények tervezéséhez és vezetéséhez volt egyre nélkülözhetetlenebb. Hiányáért vagy pontatlanságáért mindig nagy árat kellett fizetni. Mindez abból az evidenciából ered, hogy a fegyveres küzdelem mindig egy adott földrajzi tér(ség) megtartásáért vagy megszerzéséért folyt és folyik.

Nem a kisajátítás igényével, de megállapíthatjuk, hogy a térképészet úgymond katonai „elkötelezettsége” – ha különbözõ mértékben is – évszázadokon át mindmáig fennmaradt. Ez az általános jellemzõ a magyar (katonai) térképészetre is igaz, történetét lényegében tehát ez az elkötelezettség meghatározta.

A térképészet, a térkép – miközben a katonai igényeket kielégítette – egyúttal topográfiai, földrajzi tájékoztatást nyújtott a földfelszín természetes és mesterséges objektumairól. Mindezeknek fontos politikai, államigazgatási, gazdasági és kultúrtörténeti jelentõsége is volt (van), illetve az utókor számára az elmúlt korok pontosabb áttekintését is lehetõvé teszi.

A térképészet, ha mégoly erõteljes katonai elkötelezettségû is, szélesebb körû társadalmi-politikai-gazdasági igények teljesítését is támogatta. Ebbõl viszont az is következett, hogy ez az ún. „katonai elkötelezettség” – ha nem is minden korban azonos módon – nem korlátozta a katonai térképészet tudományos szakmai önfejlõdését. Ez annál is inkább realitás, mivel a katonai térképészeti igények teljesíthetõségét koronként az határozta meg, hogy milyen mértékben és módon tudta a katonai térképészet a tudományos-szakmai eredményeket alkalmazási körébe vonni.

A magyar térképészet – ezen belül a katonai gyökerei – századokra tekintenek vissza. E történelmi megemlékezés szûk keretei miatt csupán a jelentõsebb állomásokat mutatjuk be, amelyek a katonai térképészet folyamatában, fejlõdésében meghatározó szerepet játszottak. Országunk sorsa az elmúlt századokban szorosan összefonódott a Habsburg Birodalommal. A térképészet elõzményei is ugyanide nyúlnak vissza.

A hétéves háború katonai tapasztalatai alapján felmerült, hogy szükség van az egész birodalmat ábrázoló egységes elvek szerint felmért részletes térképekre. Mária Terézia 1764-ben kiadott rendelete alapján akkor kezdõdött meg az ún. I. katonai felmérés, (1764–1787)1, amely egyben a birodalom keretein belül a katonai térképészet szakmatörténeti kiindulópontja is. Ebben a térképfelmérési munkában, majd az ezt követõ II. (1806–1869.)2, és a III. (1869–1885.)3 katonai felmérésben számos magyar térképésztiszt is részt vett, felmérõként és vezetõként. Közülük – bár jó néhány kiváló katona-szakembert említhetnénk – Felsõszopori Tóth Ágoston fõhadnagyot emeljük ki csupán, aki katonaként jelentõs szerepet játszott az 1848–49-es szabadságharc fegyveres küzdelmeiben4, majd 7 évi várfogság után az önálló magyar egyetemes térképészet megteremtésében végzett úttörõ munkát. Elsõként fogalmazta meg a fiatalság korszerû nemzeti nevelésének intézményes gondolatát 1869-ben A magyar katonai nevelés és Ludovicum felállításának ügye c. írásában. Tudományos munkássága elismeréseként 1871-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választja.

Az 1867. évi kiegyezést követõen a közös hadügyminisztériumhoz rendelt Császári és Királyi Katonaföldrajzi Intézet volt a katonai térképészet szervezete (K.u.K. Militärgeographisches Institut), mely az 1910-es évekre Európa legnagyobb, korszerû térképészszervezetévé fejlõdött.

Tóth Ágoston 1869-ben a Közmunka és Közlekedési Minisztérium helyszínrajzi osztályának vezetõjeként állást foglalt az önálló magyar térképészet megvalósításáért: egy – a Bécsivel egyenállású, a tudomány legújabb eredményei alapján mûködõ – magyar helyszínrajzi intézet létrehozásáért5. Bécs számára azonban nem volt elfogadható ez az önállósodási törekvés, amelyre így csak az Osztrák–Magyar Monarchia széthullását követõen kerülhetett sor.

Különösnek tekinthetõ, de az ügy iránti rendkívüli elkötelezettséget mutatja, hogy ezekben a politikailag és katonailag zavaros idõszakokban több, neves szakmai személyiség és katonatiszt volt elõkészítõje és megvalósítója az elsõ önálló magyar (katonai) térképészszervezetnek, amellyel szemben jelentõs ellenérdekeltség is mûködött.

Az ország pillanatnyi helyzete, valamint a térképészet valamelyest erõsebb katonai kötõdése miatt a Magyar Hadügyminisztérium keretében jött létre 1919. február 4-i rendelkezése alapján6: a magyar katonai térképészeti csoport. A bécsi intézet – a Nagykövetek Tanácsának döntését (1922. jan.) követõen a trianoni határok szerinti területre adta át a térképalapanyagok egy részét, a mûszaki felszerelésbõl azonban semmit nem kaptunk. Ennyi volt a magyar katonai térképészet megszületésének történelmi elõzménye. Nem maradt ránk dús örökség, de elkötelezett, kitûnõ katonák és szakemberek vágtak neki a teremtés nehéz és küzdelmes útjának.

A magyar katonai térképészet 81 évet kapott, hogy végre önálló alkotásaiban megvalósuljon. Olyan történelmi idõszak ez, amelyben az emberség eszméjének totális elvesztése lesz az uralkodó, s amelyben esetenként az egyes ember is fizikai és erkölcsi elvesztésre van ítélve. A térképészet – ez a társadalmilag ezoterikus terület – az emberi civilizáció és kultúra sajátos megjelenési formája, a korlátozó politikai és katonai keretek között, a tudomány aktuálisan hozzáférhetõ feltételei mellett mégis lehetõvé tette az önálló szellemiségû alkotást.

Szervezeti keretek

A nemzetközi helyzet, valamint országunk politikai és katonai viszonyai szabták meg a mindenkori szervezeti kereteket, amelyen belül a katonai térképészet mûködhetett. A kezdeti években a trianoni békediktátum és annak helyenként és idõnként önkényes érvényesítése miatt hol legitim, hol illegitim módon. Rendkívül kedvezõtlen feltételek mellett kellett megkezdeni munkákat. Elavult (III. katonai felmérés anyagai, 1869–1885) német nyelvû térképek, szakember és a technikai eszközök hiánya jellemezte még a helyzetet. Mindezek ellenére 1921-re már létrejött az a szakmai csoportosulás, amely lényegében az intézet 81 éves mûködése alatt fennmaradt: geodéziai, topográfiai, kartográfiai, mûszaki csoport, illetve az egyéb szervek gyûjtõneve alatt térképtár, könyvtár, megrendelõ iroda, gazdasági hivatal.

A Hadügyminisztérium a helyzet javításához segítséget nyújtott – emellett fontos forrás volt (amely kisebb-nagyobb kihagyásokkal nyolc évtizeden át mûködött) a polgári körbõl vállalt munkák bevétele.

Az intézet lényegében a fentebb vázolt keretek között a Pénzügyminisztérium rejtett szervezeteként mûködött egészen 1938-ig, amikor is ismét nyílt katonai intézménnyé vált: Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézet néven. Ebben a formában maradt a második világháború befejezéséig, illetve 1945. májusig, amikor is a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság utasítására megszüntették és ismét rejtett polgári szervezetként tevékenykedhetett (Meridián Földrajzi Intézet és Kereskedelmi Rt.). Végezetül 1946 októberében visszakapta katonai jogosultságát: Honvéd Térképészeti Intézet néven, amely most már többszöri névváltoztatással a megszüntetésig fennmaradt.

Az intézet szervezeti tagozódása lényegében mindmáig megõrizte a korábbi kereteket, amelyek megfeleltek a térképészet tudományos és szakmai jellegének, valamint a gyakorlati munka szakszerû és hatékony elvégzésének. Tévesek azok a megállapítások, amelyek polgári szakmai körök írásaiban megjelentek, hogy az intézetet 1948 után szovjet mintára szervezték át. Megjelentek ugyan a politikai és a pártszervezetek, de ezek nem érintették az alapvetõ szakmai struktúrát, inkább valamelyest megnehezítették az érdemi munkavégzést.

A magyar katonai térképészet alapvetõ szervezete az elmúlt 8 évtizedben az intézet volt. Mindemellett meg kell említenünk néhány olyan szervezetet is, amelyeknek az intézet volt a személyi, szakmai forrása, de különálló egységekként tevékenykedtek.

Ilyenek voltak: az 1971-ben létrehozott asztrogeodéziai állomás a mesterséges holdak mûszeres megfigyelésére; a hadsereg és seregtestek térképészszolgálatai; valamint az M alakulatként 1962-tõl mûködõ térképészegység.

Ezeket a szervezeteket – a VSZ-en belül – a szovjet hadászati és hadmûveleti koncepció gyakorlati kényszere miatt hozták létre. Céljuk a támadó csapatok elsõsorban geodéziai, de tágabb értelemben térképészeti biztosításának erõsítése.

A rendszerváltást követõ 10 évben az intézet szervezeti szempontból labilis, szakmai szempontból kedvezõtlen idõszakot élt át. A politika és sajnos a katonai vezetés is tanácstalan volt abban, hogy mi történjen a hadsereggel. Ez a bizonytalanság az intézet „legyen vagy ne legyen?” kérdésére is kiterjedt.

A katonai felsõ vezetés, de a térképészszolgálat bizonytalansága is tükrözõdik abban, hogy az intézetet elõbb két szervezetre osztották, megkettõzve a vezetõ és egyéb funkcionális szervezeteket a szakmai személyzet rovására. Ezt követõen megszûnt a Térképész Szolgálat Fõnökség, majd a két intézeti szervezettel együtt egy szervezetbe vonták össze! Végezetül 1996-tól a megszûnéséig minden megelõzõ történelmi hagyományt mellõzve (Tóth Ágoston nevét viselte több alkalommal) az MH Térképészeti Hivatal nevet vette fel.

A katonai térképészet szakmai, tudományos eredményei

A katonai térképészet, két terület sajátos integrációjából épül fel. A katonai oldal az alkalmazás speciális követelményeit, a térképnek mint sajátos információ hordozónak hadmûveleti harcászati felhasználásra vonatkozó feltételeit határozza meg. A térképészet – mint a földtudományok egyik területe – adja azokat az elméleti, szakmai és gyakorlati alapokat, amely révén a fentebb meghatározott katonai követelményeket realizálni lehet.

A kezdeti idõkben a katonai oldal néhány kiváló tábornok és tiszt révén rendelkezésre állt. A térképészet elméleti és szakmai bázisa viszont személyi vonatkozásban rendkívül korlátozott volt. Az elsõ világháborút megjárt tiszteknek volt több-kevesebb tereptani és térképészismeretük, ezenkívül néhány polgári szakember jelentette a kiindulás szakmai alapját.

Itt említjük meg, hogy az intézet a kezdeti idõktõl kiindulva következetesen alkalmazta a szervezeten belüli szakmai képzést, a gyakorlati munkára való felkészítést. Ezek a tanfolyamok alapozták meg azt a személyi bázist, amely egyfelõl lehetõvé tette az úgyszólván mindig feszített térképezõ munkák végrehajtását, másfelõl pedig ebbõl a társaságból emelkedtek ki késõbb azok a kiváló katonák, szakemberek, tudósok, akik a tudományos, szakmai háttér biztonságát teremtették meg.

A belsõ szakmai stúdiumok sorából, a 45 utáni intézet új fiatal generációjának zömét adó, ún. „Fõ utcai” tanfolyamot (1 éves) és a 4 osztályt kibocsátó Térképész Tisztiiskolát (3 éves) kell megemlítenünk. A tanárok felkészültsége túlzás nélkül mondhatjuk, egyetemi színvonalat biztosított az intézeti tanfolyamokon.

A térképezés gyakorlati feladatainak végrehajtására az intézet maga készítette fel a tiszteket és a polgári munkatársakat. Ehhez elméletileg jól képzett szakemberekre volt szükség, akik az oktatás mellett megoldották a katonai térképészet számos elméleti, tudományos problémáját. Az „egyenlõk” sorából Fasching, Rédey, Hofhauser és Bendefly nevét említhetjük, akik jelentõs eredményeket produkáltak, lerakták a korszerû topográfiai térképezés tudományos és technológiai alapjait. A szakmai és tudományos megalapozás a katonai térképészet teljes spektrumában napirenden volt, illetve a korszerû színvonalon való fenntartást évtizedeken át szolgálta.

A légi fényképek, illetve azok ún. fotogrammetria feldolgozását a topográfiai térképek készítéséhez – amely a korszerû térképezés alapvetõ technológiája mindmáig  – Magyarországon az intézet valósította meg elsõként7 Az intézet szakemberei – tisztek és polgáriak egyaránt – meghatározó szerepet játszottak a hazai légi fényképezésben a kezdetektõl (1919-tõl) a megszûnésig. A felhasználása a legváltozatosabb társadalmi területeken valósult meg a régészettõl az árvízi helyzetek gyors áttekintéséig (évi 20.000 felvétel).

Az ország új topográfia térképezése – a következõ évtizedekben – a fotogrammetriai technika és technológia alkalmazása nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Az intézet közremûködésével (Lánczi István alezredes) valósult meg a második világháború után az elsõ korszerû L–410 repülõgép légi fényképezés céljaira való átépítése, alkalmazása (1977).

A 30-as évek végére az intézet fotogrammetriai osztályának technikai feltételei európai színvonalon álltak. Az alkalmazás nem korlátozódott a katonai topográfiai térképek készítésére. Egyre szélesebb körben alkalmazták gazdasági és tudományos célokra: bányák, várostérképek, vasútvonal, csatornák térképezésére; kõolajkutatás, geológia, régészet területén; a háború alatt pl. bombázások kárainak gyors felmérésére.

Az eredmények vázlatos felsorolása is bizonyítja: a kezdettõl az 1945-ig terjedõ idõszakban – amely történelmi súlyú eseményektõl volt terhes – az intézet katonai és polgári szakemberei megteremtették a korszerû magyar topográfiai térképezést, mind tudományos, mind technológiai értelemben. Ez a topográfia térkép nemzeti arculatot öltött8 nem öncélúan, hanem az alkotó ember autonómiájából eredõen. Használati értéke katonai és nemzetgazdasági értelemben egyaránt magas színvonalú volt. Számos kiállításon Bécstõl Párizsig elismerést aratott.9/I

Nemcsak a topográfiai de tágabb értelemben minden térkép alapján való tájékozódás kulcskérdése a névrajz. 1926-ot követõen az intézet kezdeményezése alapján hozták létre a Magyar Tudományos Akadémia Helynévbizottságát, amely tevékeny részt is vállalt a munkában. A Kárpát-medence elsõ tudományos és katonai szempontból is értékes katonaföldrajzi elemzését Somogyi Endre altábornagy – az intézet parancsnoka, 1930 – készítette el.

Az intézet 80 éves fennállása alatt aktív tudományos kapcsolatokat tartott fenn elsõsorban hazai és ahogy a politika engedte, külföldi szakmai egyesületekkel, társaságokkal (Nemzetközi Fotogrammetriai, Nemzetközi Földrajzi Társaságokkal).

Az intézet néhány évvel megalakulása után megkezdte a magyar térképkultúra terjesztését széles körben, ezt a szerepét 8 évtizeden át a társadalmi igényeknek megfelelõen képviselte. 1923-ban adták ki az elsõ iskolai atlaszt és azt számos egyéb térképkiadvány követte. Ebbõl néhányat szeretnék csak megemlíteni, így: az 1945 elõtti turistatérképeket, a 70-es években megkezdett dombortérképek sorozatát, valamint a vakok és gyengén látók részére készült tapintható térképek kiadását. (Ilyen térképeket hazánkban csak az intézet készített, de azóta sincs folytatása) 9/II

A katonai és az öntevékenyen vállalt egyéb térképek készítése mellett az intézet 1945 után több jelentõs hazai polgári munkában is részt vett. Ilyenek voltak: az országos alaphálózati (geodéziai) fejlesztések, az 1:10 000 ma. topográfiai felmérés, országos légi fényképezés, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A gyakorlati munkákat nemcsak tudományos igényû elõkészítés kísérte, de annak folyamatos publikációja is: katonai és szakmai folyóiratokban rendszeresen jelentek meg az intézeti szakemberek cikkei. Szakmatörténeti szempontból is fontos szerepet töltött be az 1930-ban megjelent Térképészeti közlöny, amely a térképészet széles tématerületérõl nyújtott 12 éven át tudományos értékû áttekintést, mind a katonai, mind a polgári szakemberek és érdeklõdõk számára.

A 80-as évek végén a katonai térképészet, ezen belül az intézet megkezdte a maga „rendszerváltásának” elõkészítését. Ebbe a sorba tartozik egyes szervezetek összevonása, megszüntetése; a meghurcolt tisztek rehabilitációjának elõkészítése; Tóth Ágoston szobrának szülõhelyén (Marcali) való felállítása és könyv kiadása életérõl, munkásságáról; a Magyar Katonai Térképészet Története c. könyv (I–II. kötetben) kiadása; térképésztisztek nyelvtanulásának (szolgálaton belül angol, német) megszervezése, az olasz és az amerikai katonai térképészettel való kapcsolat felvétele, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A 80-as években az informatika térhódítása a katonai térképészetet is új feladatok elé állította. Az intézet, mint ahogy korábban, úgy most is megõrizte a szakmai fejlesztésekben a prioritását. Az elsõk között kezdtük meg a geodéziai célú autonóm mûholdas helymeghatározó rendszer (Global Position System) hazai alkalmazását.

Kiépült a számítógépes térképészet alapvetõ mûszerparkja

Az ország elsõ digitális topográfiai térképét (1:50 000 ma.) az AGM Rt.-vel közösen 1996-ra elkészítettük. (Ebben az idõszakban több NATO-ország, de egyetlen volt VSZ tagállam sem rendelkezett hasonlóval!)

Sajnálatos, hogy az intézet – bár viszonylag korán – létrehozta a korszerû geoinformatikai alapokat, azokat a hadsereg az elmúlt 10 évben úgyszólván alig volt képes használni. Ebben, más egyebek mellett, a NATO-„csodavárás” is közrejátszott.

A hadsereg vezetése az 1990-es évet követõen érdemi feladat elé nem állította a katonai térképészetet. Az évtizedeken át bevált szakmai autonómia szellemében a vállalkozói szférával való együttmûködésben valósult meg az ország városairól a színes (orto) fototérkép, valamint a központi gyakorlótér alkalmazói geoinformatikai rendszere.

Ezen idõszak legjelentõsebb lépése volt a földmérési és térképészeti törvény elõkészítése, amelyben az intézet fontos szerepet játszott. A törvény fontos szabályozást jelentett a polgári, a katonai térképészet munka- és feladatmegosztásában.

Meg kell említeni még az 1994–98-as idõszakban kormányszinten elfogadott Magyar topográfiai programot (MTP), mely annak ellenére, hogy az ország korszerû topográfiai információs rendszerét van hivatva megteremteni, az igen mérsékelt finanszírozás miatt lényegében alig indult be.

A katonai felsõ vezetés (HM, VK) és a Térképészeti Intézet kapcsolata

A legfelsõ katonai vezetés viszonya a Térképészeti Intézethez lényegesen különbözött a második világháborút megelõzõ, majd az azt követõ idõszakban. Az 1920–30-as évek gyors fejlõdése, ténylegesen a semmibõl egy európai színvonalú intézet létrehozása bizonyította azt, hogy a katonai felsõ vezetés szükségesnek és fontosnak tartja a katonai térképészet intézményes mûködését. A magyar hadsereg szervezetén belül a Térképészeti Intézet elit intézménynek minõsült.

1945 után elsõsorban a (régi) térképésztiszteknek (!) köszönhetõen döntött a HM vezetése az intézet újraszervezése mellett. A tervezett feladatok és az azok végrehajtására biztosított személyi és technikai feltételek között azonban jelentõs ellentmondás volt. Bár a katonai felsõ vezetés belátta az egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzetben a térképek fontosságát, a feltételeken alig változtatott.

A fentiek ismeretében alig lehet túlbecsülni azt az erõfeszítést, hogy 1959-re elkészült az 1:25 000 ma. helyesbítés és új felmérés is. Ezt a teljesítményt csak úgy lehetett elérni, hogy a térképésztisztek márciustól novemberig az akkori rossz életfeltételek mellett napi 16 órákat dolgoztak – szombat vasárnap is –, szabadság a nyári idõszakban nem volt.

Az 1956-ot követõ évtizedekben – lényegében a rendszerváltásig – a katonai felsõ vezetés igénye a katonai térképészettel szemben kimerült a VSZ megállapodásokból eredõ térképészeti igények, tervek teljesítésében. Ez nem volt ugyan kevés, de az elõírt térképek elkészítésével, az egyéb feladatok végrehajtásával elintézettnek tekintették az ügyet. Valójában sem a hadmûveleti tervezés, sem a gyakorlatok vezetése során nem mérettek meg igazán a térképek. A harmadik dimenziót – a domborzatot – alig vagy egyáltalán nem vették figyelembe, holott a tervezett hadszíntér (észak-olasz, osztrák) földrajzi felszíne erre ugyancsak okot adott volna.

A térképek viszonylag kis hatékonyságú alkalmazása összefüggött a tisztek és tiszthelyettesek gyenge tereptani-térképészeti ismereteivel is, ami végül is az igénytámasztás hasonló jellegébõl következett.

A haditechnikát, fegyverzetet a hazai környezetben még reálisan ki lehetett próbálni, addig a térképek esetén ez alig valósult meg, mivel azt – mármint a környezetet, a gyakorlóteret mindenki „ismerte”, illetve úgy gondolta, hogy ismeri. Ennek tudható be, hogy a gyakorlatok értékelése során a térképészeti biztosításról, a hadtáp után, legfeljebb annyi szerepelt némi leegyszerûsítéssel: „volt térkép”.

A fenti megállapítás illusztrálására, hogy a felsõ katonai vezetés miképpen viszonyul a térképészethez, még egy példát említek. A 70-es évek végén az intézetben kísérleteket végeztünk a katonai objektumok légi felderítés elleni védettségének megállapítására. Ehhez felhasználtunk ûrfelvételeket, valamint az intézet által készített különbözõ légi felvételeket. Ezek alapján megállapítottuk, hogy az objektumok, ezen belül kiemelten a légvédelmi rakétabázisok jellemzõen „árulkodó” képet mutatnak, vagyis pontosan látszik minden! „Az eredmény” jelentése után a teljes kutatási dokumentációt a hadmûveleti csoportfõnök páncélszekrényébe, úgymond, elsüllyesztették. Ezt követõen – fejvesztés terhe mellett – szólni sem lehetett róla.

A katonai felsõ vezetés ambivalens viszonya ugyanakkor abban is megmutatkozott, hogy az intézet – tágabb értelemben a katonai térképészet – a 70-es évek végétõl a rendszerváltásig jórészt megkapta a fejlesztéshez, korszerûsítéshez szükséges anyagi fedezetet. Ennek tudható be, hogy 1990-re egy európai színvonalú térképészeti szervezettel számolhattak, különösen informatikai vonatkozásban.

A térképekkel kapcsolatos túlhajtott titokvédelem, amely döntõen a politika számlájára volt írható – bár túlbuzgó prófétái azért a hadseregben is voltak – furcsa helyzeteket hozott. A 60-as évektõl – az egyébként titkos – katonai topográfiai térképeken a katonai objektumokat nem lehetett ábrázolni, helyette különbözõ mezõgazdasági vagy másfajta objektumot tüntettünk fel. A polgári alkalmazásra készült légi felvételeken, ha azokon katonai vagy kiemelt állami objektum szerepelt, azt a fényképekrõl kifedtük – helyén egy figyelemfelhívó fehér folt maradt!

A leggroteszkebb eseteket a nyugati államok által készített ûrfelvételek szolgáltatták. Ezeket nyugati tudományos-szakmai konferenciákon adták a magyar résztvevõknek, amelyeket, miután ezeket hazahozták, titkosítani kellett (volna!). Ezt azonban többnyire „elmulasztottuk”.

A történelmi események sorából meg kell emlékeznünk 1991. június 10-rõl. Ezen a napon adatott meg visszakapni múltunkat, helyreállítva a magyar katonai térképészet történeti, szellemi és morális egységét. Megemlékeztünk az elhunyt és üldözést szenvedett parancsnokokról és köszöntöttük azokat a még élõ tiszttársainkat, akiket az 56-os forradalmat követõen meghurcoltak és akiknek a honvédelmi miniszter visszaadta a rendfokozatot.

*  *  *

A magyar katonai térképészet nyolcvanéves története egybeesik hazánk talán legtragikusabb történelmi idõszakával. Sok mindent elvesztettünk a nyolcvan évben mi magyarok, és oly keveset nyertünk. Ezért minden olyan tettünk, amely megmaradó értékeket teremtett, népünk fennmaradását szolgálta és szolgálja.

A Magyar Honvédségnek kevés olyan intézménye volt, mint a Katonai Térképészeti Intézet, amely kézzelfogható módon valósította meg munkájában – a politika embert és tudományt nem kímélõ hatása ellenére is – a történelmi folytonosságot.

A katonai térképészet értékeinek megítélése az utókorra tartozik. Nyolcvan év térképei – ez a katonai térképészet életraja. Ezek a térképek magát a történelmet is õrzik és ábrázolják. Egy szakmáról, egy mesterségrõl nem lehet többet mondani, mint amit a mûvek maguk mondanak róla. Meghaladni ezt értelmetlen vállalkozás lenne. Dolgunk csupán az lehet, amely egyben maguknak is tartozás, hogy ezt a közösen megélt életrajzot szerény epilógussal zárjuk.

Nem magyarázni és nem a jelen szempontjából megítélni, hanem csak leírni akartuk a magunk történetét. Egy szakma sajátos önfejlõdését, néhány ezer ember sorsát, alkotását, nem kevésbé hivatástudatát, szakmaszeretetét és helytállását szerettük volna megmutatni, amellyel a történelmi mozgások erõterében hazánkat szolgáltuk.

Társadalmi rendszerek lázálmait és fájdalmas, örömteli ébredéseit éltük át. Elhitettek velünk reményes eszméket, megváltásokat és elvállaltunk mi is igaznak vélt ügyeket, de a térképészet gyönyörû mesterségében mindezek felett igazak maradtunk, hûek voltunk a szakmánkhoz, mert az mindig megadta az alkotás szabadságát. Az eszmék topográfiája gyakran változott az elmúlt századok alatt, de a geometria egzaktsága az emberi gondolat állandó pillére volt és marad.

A térképészet technikai korszakváltása idõszakában az új generáció kezében a lehetõség, hogy független országunkat egy valóban új nemzeti karakterû térképmûvel gazdagítsa. Elvégeztük azt, ami dolgunk, kötelességünk volt, jó reményekkel adjuk át múltunkat az utódoknak. Hisszük: a magyar katonai térképészetnek lesz történelmi folytatása, ha azt a hazaszeretet, hivatástudat és a hozzáértés vezérli.

JEGYZETEK

1

I. katonai felmérés: 1:28 800 ma.

2

II. katonai felmérés: 1:28 800 ma., háromszögelésre (geodéziai alappontok) kataszteri felmérés adataira és szórványos magasságmérésre támaszkodott, részletgazdagabb, megbízhatóbb egységesebb térképmû.

3

III. katonai felmérés: 1:25 000 ma. kiterjedt esztrogeodéziai alapokra (alapvonal-, csillagászati mérések), szabatos szintézis (magasságmérés)) és szelvényenként háromszögeléssel meghatározott 3–3 alappontra támaszkodott. A felmérési szelvényeket (terepmunka) nem adták ki, ezek alapján 1:75 000 ma., térképet szerkesztettek. A korszerû technika révén a felmérést és kiadást még a mai teljesítmények alapján is rekordidõ – 16 év – alatt valósították meg.

4

Kezdetben zászlóaljparancsnok, késõbb Bem a Kolozsvár környéki csapatok fõparancsnokává nevezi ki. Elgondolását: „A helyszínrajz és földképkészítés történelme és jelen állása” c. mûvében (1869) fejtette ki.

5

A Magyar Földrajzi Társaság – amelynek Tóth Ágoston az alapító tagja – az önálló magyar térképészet mozgalmának szinte gyûjtõhelye volt. A Földrajzi Közleményekben 1917-ben jelent meg az elsõ felhívás, amelyet a bécsi intézet teljes mértékben elutasított.

6

Magyar Hadügyminiszter

2377. szám 10.-1919.     Budapest, 1919. február 4.

A f. évi 758/eln. 10. sz. rendelet kapcsán:

A térképészettel kapcsolatos ügyek központi vezetése a hadügyminisztérium 10. osztályában történik, hova mint szakelõadó Lendvay Károly százados osztatik be.

Valamennyi többi jelenleg rendelkezésre álló és a jövõben rendelkezésre jutó szakképzett mappeur, térképrajzoló stb. 758/eln. 10. számú rendeletben a 3., 4., 5., 6., 7. és 8. pontban felsorolt szakmunkák végzésére „Magyar katonai térképészeti csoport” néven egy önálló csoportba egyesíttetik.

A csoportba beosztatik Szigeti Károly 20. gy.e. szakaszvezetõ is. A csoport közvetlenül a hadügyminisztériumnak van alárendelve és a 10. osztályhoz utalva, vezetõje Kirchlechner Károly alezredes, ki minden egyéb szolgálat alól felmentetik. Elhelyezés: az országos levéltár új épületében. Kirchlechner alezredes teendõi a f. évi 758/eln. 10. sz. rendeletben már szabályozva vannak. A csoport élelmezésileg és illetékekre nézve a budapesti katonai kerületi parancsnokságba osztatik be.

A wieni katonai földrajzi intézet liqvidáló bizottságba kirendelt Zsidy és Pachlofer századosok csak a liqvidálás befejezte után vonulnak be a csoporthoz.

A térképészeti csoport által ez e célra már kiutalt helyiségekben és az e célra már rendelkezésre bocsátott segédmunkaerõk felhasználásával a katonai térképtár mielõbb felállítandó, szakszerûen berendezendõ és ennek megtörténte ide bejelentendõ. Jelenffy õrnagy új beosztására külön intézkedem. A térképek kiadására és kezelésére részletes utasítás dolgozandó ki és terjesztendõ elõ.

A térképanyaggal való gazdálkodást illetõleg elvül szolgáljon, hogy a rendelkezésre álló és az esetleg még rendelkezésre jutó, a közszükséglethez képes mindenesetre csekély térképanyagnak a legtakarékosabb gazdálkodás mellett mindaddig elégségesnek kell lennie, míg a felállítandó új magyar földrajzintézet a mûködését meg nem kezdi, illetve amíg a katonai térképek gyártása Magyarországon meg nem kezdhetõ. Ezért térképek egyelõre csakis hivatalos használatra, a hivatalos hely indokolt írásbeli (kivételesen szóbeli) megkeresésére adhatók ki és csakis a feltétlenül szükséges mennyiségben.

A térképek kiadásának módozatai, az erre vonatkozó javaslat beérkezése után, külön rendelettel lesznek szabályozva.                                                                                                   Böhm

7

1923-ban készült az elsõ fotogrammetria kísérleti munka (Rédey vezetésével) a Hármashatár-hegy és az Óbudai hajógyár közötti térségrõl. A kiértékelés 1:5000 ma. térképterv, megbízhatóság vízszintes és magassági értelemben ± 10 cm volt.

8

1930-tól már az intézet szakemberei által tervezett jelkulccsal készültek a topográfiai térképek.


9

A katonai térképészet térképmûvei (1919–2000)

Frame2 (2)

Frame2 Frame4